Nem tudom már hol hallottam a futóblogról. Elkezdtem olvasni a blogot és nagyon meglepődtem, hogy basszuskulcs akár 170 kilóról is van visszaút. Ha nincsen Zsola története, biztosan nem kezdek bele a futásba. Szóval Zsola, Paklis és most Ötike kösz, hogy mutatjátok az utat.

 Nagyon az elején tartok ennek az  útnak, még éppen hogy csak ráléptem, de most biztosan tudom, hogy nem fogok letérni. Még csak 1000km-t futottam /és gyalogoltam/, valamint még mindig 109kg vagyok, de úgy érzem, hogy a futással megtaláltam azt az ÉLETMÓDVÁLTOZÁST, amit évek óta kerestem. Ráadásul úgy találtam meg, hogy valójában nem is a fogyás miatt kezdtem futni.

Nevelőapámat, nevelőapám testvérét és szintén egy közeli rokont vesztettünk el két éven belül. Mindhárman 55 év körüli férfiak voltak és szív érrendszeri problémák miatt mentek el. Apu halála után derült ki, hogy volt már korábban egy infarktusa, összeesett a fürdőszobában, de nem foglalkozott a dologgal, eltitkolta mindenki előtt. Talán el sem ment orvoshoz, ami gyógyszert meg korábban a szívére kapott azt nem nagyon szerette bevenni. Ez a nemtörődömség, ami ahhoz kellett, hogy itt hagyjon minket 55 évesen. Persze ilyenkor belém is belém hasított a felismerés, hogy én mit teszek azért, hogy ne így legyen? Azért mert még nincsen ilyen drasztikus tünete (dehogy nincs) én is egész rendesen rombolom a szervezetem, szemét kaját eszek, nem mozgok, a stresszt meg nem tudom elkerülni. Nincsen mese ha minden így marad, akkor nekem sincs már annyi hátra, mint előre, bármit is jelentsen ez 31 évesen.