Kezdjük az elején. Enikő pár hónapja kinézte ezt a hosszú hétvégét, kuponra támad a magyar, mi is nyomtunk egy balklikk-tovább-tovább-fizetés megerősítése kombót. Telt múlt az idő és eléggé hátra sorolódott ez a nyaralásos feladvány az ügyes bajos dolgaink között, de mivel a születésnapomhoz (36) kapcsolódik, hát előbb-utóbb beugrott a kis agyamba, hogy lesz ez a hétvége.
Enikő volt olyan cseles, hogy a “Horgászni is lehet” subjectet adta a levélnek, valahogy ez az élet nevű játékprogram úgy van megírva, hogy összesen egy hobbija lehet a karakteremnek, valamikor lecseréltem a horgászatot a futásra, de van egy kisebb autónyi (értékben és térfogatban is) horgászcuccom, és sokszor sopánkodok a nemlétező kandalló előtt a teveszőr HOKA papucsomban, hogy jajj, de elmennék már horgászni. Szóval a franc tudja, hogy miért hozom be ezt a szálat, de nagy gondolkozás után, valahogy újra a futás nevű hobbi győzőtt és inkább a futáshoz kapcsolodó asszeszóárokat tettem be a négynapos nyaralásra, és a feeder botok, kúszó majmok, digitális hangos kapásjelzők, bottartó állványok és egyéb nélkülözhetetlen, de rohadtdrága bizbaszok maradtak a pincében, méltatlanul.
Gyakorló horgászoknak üzenem, hogy a tó egy optikai csalódás. Az átlagos vízmélység 12 centiméter, a víz kristálytiszta ezért mind a három hal névvel lakcímkártyával ide van bejelentve, nem lenne sportszerű piszkálni őket.
Megint kifutok a karakterből, vissza a futásra. Szóval már indulás előtti nap és utána is egész sok mindent megtettem annak érdekében, hogy ez a futás, amiről jelen dolgozatom szól sikeres legyen. Próbáltam neten trackeket találni a témakörben, de nem nagyon sikerült. A MapMyRun oldalon van fenn pár futás, de rövidek és nem is igazán ott ahol én futnék. Érkezés után viszont szereztem egy csúcsszuper legalább 200×160-as felbontásban nyomtatott ingyen osztogatott turista kiadványt, ami tartalmaz egy térképet a környék turistaútvonalairól. Ezzel a térképpel keltem és feküdtem, újra és újra ráképzeltem a virtuális útvonalat a látképre több-kevesebb sikerrel. A szállodai wifi kihívásokkal küszködik, de minden elérhető futóútvonal rajzolóval próbáltam megrajzolni az útvonalat és megtudni, hogy nagyságrendileg mire számíthatok. Nem lettem okosabb. A maximum ameddig eljutottam, hogy megtaláltam digitális formában a kapott szorólapot és a méltán népszerű Paint programmal rárajzoltam az útvonalat:
A futás célja mi is lehetne más, mint a látképet fenségesen uraló Storzic. Első nap ezt a fotót csináltam róla:
Szóval ezek voltak a mentális rákészülés mérföldkövei. A gyakorlati kivitelezés már az elején hibázott. Otthonról indulva az látszott, hogy Szlovéniában aránylag meleg várható ezért a hosszú futócuccot nem raktunk el. A pulzuspánt meg gondolom a hosszú futócucc alatt lehetett és szintén otthon maradt, gél, ízó berakása pedig szóba se kerülhetett az még lekommunikálta volna Enikő felé titkos szándékom, hogy elpattanok egy hosszú futásra.
A hétvége mégis közös pihenés és ezért megpróbáltam a lehető legkevesebb időt kicsípni belőle a futásnak. Tegnap este rákerestem és találtam, hogy Peddvorban a nap 5:25-kor kel. Azt gondoltam, hogy gyorsabban megjárom ezt a kalandot, ha kelő nappal én is kelek. Igazam is lett, megjártam ezt a kalandot, de ne rohanjunk ennyire előre.
Egy nappal korábban már elindultunk egy közös kis kirándulásra, ott már szembesültem azzal a helyi szokással, hogy nincsenek különböző színű turistajelzések, hanem csak egy fehér körben piros pötty a jelzés mindenhol és kereszteződéseknél kis táblák jelzik, hogy melyik piros jelzés merre visz tovább. Ezt akkor jó ötletnek, meg mókásnak tartottam. A mai nap tapasztalata, hogy nagyon szerettem volna tudni néhány esetben, hogy az a piros pötty amit éppen látok, az melyik útvonalhoz tartozik. Mivel minden út piros ezért egy rossz irányválasztásnál gyakorlatilag fogalmad nincs, hogy rossz irányba mentél, amíg nem találkozol egy táblával, a következő tábla meg lehet, hogy 2-300 méter szint leküzdése után lesz.
Szóval hajnalban keltem és megpróbáltam a Terep50-en oly nagyszerű frissítési stratégiát követni. Ennek jegyében 3 és fél liter vizet cipeltem, a zselét 3 banánnal és 4db műzli szelettel próbáltam pótolni, illetve volt még 2db 3 napos túróstáska a Töcsből azt is bepakoltam reggeli gyanánt. Az új Hoka Evo hátizsákom igen könnyű, bár most, hogy 5-6kg cuccal telepakoltam nehezen tudnám indolkolni, hogy miért is jó, hogy ennyire figyelek a grammokra.
Elindultam. Ha visszascrooloztok a kis rajzolt térképre, akkor látjátok, hogy az első megálló a Sveti Jacob kápolna. A környéken több kiszögelést is ilyen kis templomok, kápolnák díszítenek, az a legfényesebb és legmagasabban fekvő itt a preddvori látképen. Ekkor nagyságrendileg 500 méter szintkülönbséget tettem meg, a templom 961 méteren van, Preddvor 478 méteren. Ezt követően erőltetett felfelé menet folytatódott célom az volt, hogy elérjem az 1434 méter magas Javorjev hegyet, hogy aztán meginduljak a gerincen a Storzic felé. A Javorjev csúcsára végül nem kellett felmenni, volt egy elágazás ahol a tábla szerint közvetlen a Srednji csúcs (1853m) felé lehetett venni az irányt. Ez a videó nagyságrendileg félúton,1660 méteren készült:
Hát ja, a hülyegyerek itt abban bízik, hogy úgy, mint a Börzsöny-trailen felér a gerincre, aztán majd szépen végigfut egy szintúton, hogy aztán a végén valami kitérkövezett sétálóutcán felsétáljon a Storzicra. A barma. Az is látszik a képen azért, hogy a felfelé vezető út nem mindig volt jószándékkal és szögmérővel van kikövezve. Volt, hogy kézzel lábbal másztam felfelé és mondjuk talán nem említettem eddig, hogy aránylag jól fejlett tériszonyt növesztettem a fejembe és egészen addig nem zavar a mélység, amíg panelháznyi fák takarják, de így, hogy derékig érő cserjék felett ellátva láttam alattam az egész környéket, egészen rémisztő volt. Rémisztő és bámulatos. Mindig a lábam elé figyeltem, abból nem lehet baj.
Az első hófoltoknak nagyon megörültem. Valamiféle visszaigazolása volt a teljesítményemnek, hogy saját erőmből felértem ide, elértem a hóhatárt. Nem is zavart semmi, a Srednji csúcsán önbizalmam teljében pattintottam egy trailfie-t ki fasza gyerek, Gergő, te tudod! (Ja ezt nem írtam az előbb a ruházati szekciónál, hogy utcai hosszú pólót vettem a CEP-szett fölé a profizmus jegyében)
Szerencsétlen barom. Innen már csak pár lépés, és nagyon bánni fogod, hogy ideáig merészkedtél a hatalmas nagy eszeddel.
Szóval innen kezdett el rémálomba fordulni a dolog. Én magam eddig hatalmas idiótáknak tartottam azokat a szerencsétleneket, akik elindulnak valami hegyen, aztán eltévednek, nem találnak haza. A francért nem fordulnak vissza? gondoltam eddig. Na. Az van, hogy szépen mész mész, teszed a lábad a másik után és egyszer csak betört alattad a hó és vagy térdig süppedsz. A süppedés persze nem önmagában jár, hanem az én esetemben bevertem a hó alatt rejlő sziklába a sípcsontomat. Nem egy nagy seb, de arra tökéletesen elég volt, hogy ráeszméljek, hogy kurva veszélyes dolog amit csinálszok. Lehetett volna máshol az a szikla, törhetett volna, ficamodhatott volna. Elöntött a pánik. Fenn vagyok a hegyen, sehol senki, és pánikolok. Le akarok menni. MOST. AZONNAL. Vissza kellene fordulni, de mögöttem is olyan szakaszok vannak, amiken fel tudtam mászni, de nem vagyok biztos benne, hogy lefelé is menne. Elégegy rossz mozdulat, megcsúszok, elesek és a hó alatti sziklákban belepattintom a gerincemet valaminek. Pánikolok.
És ilyenkor van az, hogy elönt a pánik. Nem. Nem lassú folyamat, egy másodperc alatt rájössz, hogy vissza nem fordulhatsz, mert nem bírsz, előre menni pedig szintén kurva veszélyes. Ott vagy a hegyen és be vagy zárva. Csapdába estél. Pár perce még autotimerre tetted a fényképezőgépet, most meg mindent megadnál érte, ha valahogy lenn találnád magad a helyről és soha a rohadt életben nem mennél hóhatár közelébe. Rettenetes érzés. Nem kívánom senkinek. A videón itt nem jön ki a mélység, de gyakorlatilag egy tőlem 3-4 méterrelévő sziklára láttam felfestve a jelet, de köztünk egy olyan havas rész amin ha megcsúszok, akkor 10-15 méter esélyem van megállni, alatta már a szakadék. Közben balra szintén szakadék, a gerincen vagyok. A dolog megoldása az lett, hogy laktát feletti pulzussal leültem a hóba és a pókjárással a sarkamat a hóba vetve átaraszoltam a túloldali sziklához, az utolsó pár méterről már odacsúsztam seggen. Remegtem a félelemtől és még nem tudtam, hogy merre van lefelé, csak reménykedtem benne, hogy valahol lesz lefelé út.
Ezek a táblák elég érdekesen vannak festve. Elindultam az egyik tábla jelzése alapján a Kalisce menedékház felé, a térkép szerint onnan két út is van lefelé. A következő táblán már semmi nyoma a Kalisce feliratnak, de sebaj, mert a csúcs felé irányít, gondoltam oda felmegyek és hátha onnan folytatódik majd az út a menedékház és a megmenekülésem felé. Felértem a csúcsra. Itt nem csak a M. Grintavec (1813m) hanem a pánikom is csúcspontjára ért. Zsákutcába kerültem, innen nem vezetett tovább út, csak az amin feljöttem! Csapdába esett vadállatnak éreztem magam. Egy kisebb szobányi területen forgolódtam, tudtam, hogy nem mehetek vissza, de előre sem vezet út és itt vagyok fenn a hegyen a senki földjén egyedül.
Az elágazásnál ahol ezt az utat választottam volt egy lefelé vezető út, de nem mutatott felé a tábla. Utolsó elkeseredésemben arra mentem. Nagyot kockáztattam, mert olyan meredek sziklás út volt, amin visszafelé nem nagyon tudnék visszakapaszkodni, ez csak növelte a pánikomat, rettegtem attól, hogy ez az út sem a menedékházba vezet és vissza kell fordulnom és minden nehezen megtett métert még egyszer meg kell majd tennem, csak még nehezebben, felfelé mászva. Nagyon megörültem, amikor megláttam a turistajelet egy sziklán, biztos nem lehettem benne, hogy hol vagyok, de az már biztos, hogy turistaúton. Alattam 20-25 méterrel már látszott is egy kidőlt turistatábla. Itt gyakorlatilag az eddigre már elfelejtett Storzic lábánál kötöttem ki.
Ez a tábla hozott vissza az életbe, innen már megtaláltam a menedékházat és le tudtam kavarogni a faluba.
Nem volt sikeres ez a mai futás? Nagyon sokat tanultam belőle. Soha többet nem indulok egyedül hóhatár fölé, nem indulok el ismeretlen terepen, vagy bízva a kijelölt turistautak biztonságában. Telefon, víz, kaja volt nálam, de mit értem volna vele, ha 1800 méteren kimegy a bokám, vagy valami súlyosabb történik. Most rohadt nagy szerencsém volt, felelőtlen voltam. Nem csak azért mert feleségem és családom van, egész egyszerűen senki ne induljon el ilyen túrára egyedül.
Az “edzés”:
Nézzétek meg a képeket is:
